Saját életemet vizsgáltam, amikor a hidakról kezdtem elmélkedni. Úgy döntöttem, felkeresem Budapest hídjainak egy részét, lefotózom őket. Nem voltak céljaim, prekoncepcióim - csak azt fényképeztem le, amit hatott rám.

Megdöbbenve vettem észre magamon, milyen sok csúnya dolgot látok. Vizuálisan zavaró, nyugtalanító dolgok tömege hatja át az életünket, ivódik belénk nap, mint nap - öntudatlanul rontja a közérzetünket, a belső világunkat. Az épített környezet évekig, évtizedekig velünk marad, így óriási felelősség terheli azokat, akik döntést hoznak. Igen, vannak fizikai, technikai kényszerek, de ezek leküzdése, csökkentése teszi jobbá, harmonikusabbá, megnyugtatóbbá az életünket.

Mégis, a sok csúnya, apró zavaró részlet ellenére közelebb kerültek hozzám a hidak és egy kicsit Budapest lelke is. Közelebbről őszintébben, kendőzetlenül láthattam - ezért lettek ezek a képel fekete-fehérek. Látjuk a város arcának redőit, ráncait a hidak időtlen pragmatizmusával és harmóniájával együtt.

Mi ebben az abszolút fantasztikus? A praktikum és a harmónia együttélése, a fizika és az esztétika összefonódása.

Mégis, milyen ritkán megyünk át egy hídon, csak azért, hogy megálljunk előtte, rajta és ámulattal, csodálkozva hódoljunk a tervező, alkotó nagyságának. Nem úgy nézünk rájuk mint egy szoborra.